Prológus

Prológus

Hope szemszöge:

Képtelen voltam felfogni az előbb elhangzott szavakat. Már nem azért, mert ostoba lennék, vagy nem érteném a nyelvet, egyszerűen csak annyira képtelenségnek tűnt.

A Forma 1 nagyon régóta az életem része, talán általános iskolás lehettem, amikor megkedveltem ezt a sportot, és azóta is ámulattal figyelem az összes futamot. Leginkább csak a tv-ben, de az angol nagydíjat természetesen nem hagynám ki, így arra minden évben kilátogatok. Egy év alatt sikerül félreraknom annyit, hogy lehetőségem legyen erre, még akkor is, ha nem keresek túl sokat recepciósként. Na meg persze, hogy is hagyhatnám ki, hogy lássam legjobb barátomat, miközben Silverstone tökéletes pályáján száguldozik. Mert Charles Pic a világ összes barátja közül is a legjobb, és ezzel senki nem is vitatkozhat. Még az általános iskola legutolsó évében szervezett cserediák kapcsolaton keresztül sikerült megismernem. Eredetileg egy lány fogadott volna, de az utolsó pillanatban visszamondta, így Charles-é volt a felelősség, hogy megfelelő társaságom legyen, míg Franciaországban tartózkodom. Természetesen már az első pillanattól kezdve meg volt nálunk az összhang, így leplezhetetlen izgalommal vártam őt, mikor Írországba érkeztek. És azóta is kitartunk egymás mellett, támogatjuk és szeretjük egymást, mint két barát, vagy inkább, mint két testvér és sosem volt afféle problémánk, hogy kevés az időnk egymásra. Megmaradtunk egymásnak a gimi idején, mikor Charles Londonba költözött a munkája révén, még akkor is, mikor nagy lehetőség elé nézett a Forma 1 világában. Most pedig a Mclaren Mercedes egy fő karaktere, egészen pontosan az istálló pilótája Fernando Alonso mellett, amire én nagyon büszke vagyok. És innen vissza is kanyarodhatunk ahhoz a részhez, hogy leesett állal állok a nappalimban és bámulok Charles-ra, aki éppen most közölte velem, hogy álmaim állását intézte el nekem. Ez pontosítva annyit jelent, hogy bekerülhetek a Ferrari csapathoz hostess-ként, csak le kell vennem a lábáról a csapatfőnököt, ugyanis üresedés van náluk, ami nekem hatalmas lehetőség. Nos, a beszédkészségem igazán a maximumon van, rettentő sokat tudok beszélni, szóval, ha minden igaz, nem lesz nehéz feladatom. És ez a tudat, hogy tulajdonképpen egy hajszál választ el attól. hogy abban a világban dolgozhassak, amiről álmodtam, egy olyan férfi közelében, mint Sebastian Vettel, egyszerűen sokként hatott rám. Annyira lehetetlennek tűnik, hogy nehezemre esik hinni a fülemnek.

 - Hope, hallasz? Hope? – szólongatott Charles. – Tudod, nagyon rémisztő, hogy állsz itt, mint egy szobor és egy szót sem szólsz.

 - Ne haragudj Charles – nyögtem ki az első szavakat, amikor feleszméltem a kábulatból. – De egyszerűen képtelen vagyok ezt elhinni – magyaráztam neki, mire értetlen képpel meredt rám.

 - Nem értelek, szóval akkor nem örülsz? Azt hittem, valami hasonló munkára vágysz.

 - Jézusom – nevettem el magam olyan hangosan, hogy szerintem még az utca végéről is engem hallgattak. – Viccelsz velem? Nem valami ilyesmire vágytam, hanem konkrétan erről álmodoztam – lelkendeztem, majd oda szaladtam hozzá, hogy egy hatalmas öleléssel háláljam meg neki a segítségét. Persze ez elég csekélynek bizonyult amellett, mint amit ő tett értem. – Köszönöm. Egyszerűen le vagyok döbbenve, azt sem tudom, hogy hálálhatnám ezt meg neked.

 - Nem elkeserítésképpen, de még semmi sem biztos. Egyébként meg csak rajtad múlik, szóval, ha sikerül, amiben én teljes mértékben hiszek, az csak is a te érdemed lesz – szerénykedett apró mosollyal a szája sarkában. Charles mindig ilyen volt. Szerény, nagylelkű és igaz barát.

 - Na persze, mert én magamtól kaptam ilyen lehetőséget, nem? – Ez az egész nem csak rajtam múlik. Ha Charles nem ajánl be a csapatnál, sosem lett volna esélyem, hiszen azt sem tudják, hogy létezem. – Charles, bármit is mondasz, nélküled sosem lett volna módom arra, hogy bizonyíthassak – bizonygattam neki, mert így is gondoltam. Ő csak mosolyogva figyelt engem, mint aki nem hinné el, hogy a nap hőse. Pedig az volt. Az én napom, az én karrierem, úgyszólván az én életem hőse.

Tényleg fogalmam sem volt, mivel tudnám én ezt neki meghálálni, így kezdetnek meghívtam vacsorára, de elutasított. Azt mondta, csak akkor fogad el bármit is tőlem, ha már biztos lesz a helyem az istállónál, addig szó sem lehet semmiről. Bár egy vacsorameghívás nem tűnik nagy dolognak, lehet az akár baráti meghívás is, tényleg nem tudott maradni. Wokingba utazik csapatmegbeszélésre, ott is marad pár napra a városban. Nagyon sajnáltam, hogy nem marad tovább, mostanában csekély ideig élvezhettem csak a társaságát, de ha sikerül bejutnom a Ferrari-hoz, már hasonló gondjaink nem lesznek. Egyébként egy falatot képtelen lettem volna lenyomni a torkomon az izgatottságtól. Az „állásinterjú” holnap lesz, ugyanis Maurizio Arrivabene, a Ferrari csapatfőnöke Dublin-ban tartózkodik közel egy hete, holnap pedig rám is szakít időt meghallgatásra. Ezzel a tudattal nehezemre esne bármit is vacsoráznom, de szerintem a holnap reggelem sem fog másképp telni. A holnap nagy nap lesz számomra. Ha sikeres leszek, egy olyan álommeló vár rám, ami csak nagyon keveseknek adatik meg.

                                                                      #       #        #

Fél órája ücsörgök ebben a székben. Már vagy tízszer végignézegettem a képeket a szobában, gyönyörködtem egy sort az irodából való kilátásban most pedig legalább 10 perce fürkészem a barackszínű plafont, mert jobb dolgom nincs. Nem is értem, miért barackszínűre festették a falat. Ha minden ügyintézést fél órás késéssel kezdenek, legalább a halványzöld pacsmagolás beleférhetett volna az idejükbe. Azt mondják, ez a szín megnyugtatja az embereket, mert olyan természetes hatást kelt. Nekem pedig nagy szükségem lett volna valami nyugtató környezetre. A reggelem kiborító volt, a rémes éjszakám után. Egy szemhunyásnyit sem aludtam, reggel pedig legalább negyed órát szenvedtem azzal, hogy kiválasszak egy az alkalomhoz illő ruhát, ami esetleg segít jó benyomást kelteni. Iderendeltek fél 11-re, mert nekik szoros időbeosztásuk van, csak egy bizonyos megbeszélt időben érnek rá, hogy velem foglalkozzanak. Ezzel természetesen nincs is problémám, tisztában vagyok azzal, hogy elfoglalt, fontos emberek igazgatják a Ferrari istállóját, de hogy félórát késsenek egy előre megbeszélt találkozóról… Gondolatmenetemből aztán egy hangos ajtócsapódás zökkentett ki, mikor pedig feleszméltem, magát Maurizio Arrivabene-t pillantottam meg. A középkorú férfi komoly arccal bámult felém, amitől bevallom, még nagyobbra nőtt bennem a félelem. Felálltam a székről és mellé sétálva kezet nyújtottam neki.

 - Jó napot Mr. Arrivabene! Hope Tyler vagyok, az egyik jelentkező a hostess munkára, gondolom a sok ezer közül – üdvözöltem a csapatfőnököt. Próbáltam elegánsan, jó benyomást keltve társalogni vele. Tulajdonképpen úgy viselkedtem, mint egy kis alattvaló, de hát az embernek tudnia kell, mikor, hogy csevegjen és viselkedjen a partnerével.

 - Örvendek a szerencsének Ms. Tyler – mosolyodott el, ami arra engedett következtetni, hogy sikeres kezdetet tudhatok magam mögött. – Ne haragudjon, hogy ennyit késtem, feltartottak. Tudja, a sajtótájékoztatókon megesik az ilyen. Az emberek nagyon sokat szeretnek kérdezősködni – mentegetőzött. – Remélem nem vesztegetett rám túl sok időt.

 - Szerintem erre mindketten nagyon jól tudjuk a választ. Sosem elvesztegetett idő az, amikor az ember nagy lehetőség előtt áll – nyugtattam meg. Remélem az interjú végén is hasonlóan fogok vélekedni.

 - Akkor foglaljunk is helyet – invitált beljebb az irodába. Én leültem az elmúlt fél órában előmelegített székembe, míg ő elfoglalta az asztalfőt. Nagyjából úgy nézhettünk ki, mint főnök és a titkárnője. Szerintem igazán vicces jelenet lehetett. – Egyébként meg kell hogy cáfoljam az előbbi kijelentését a jelentkezők számáról. Az ilyesféle információkat, hogy a csapattól távozott valaki, csakis a búcsúzó fél és közvetlen környezete, na meg természetesen a többi istálló szemfüles kollégái tudhatják. Nem igazán szokott az ilyesmi kiszivárogni a nagyközönség elé. Általában profi szakemberekkel dolgozunk együtt, akikről tudjuk, hogy megfelelők lennének az állásra – na, puff neki. Ez egyenértékű volt azzal a mondattal, hogy névtelen senkiket nem áll szándékukban szerződtetni. – De most térjünk is rá a lényegre, amiért Ön itt van. Mesélne kérem magáról? – ezzel kezdetét vette az én vallatásom. Próbáltam nagyon határozottan és meggyőzően érvelni arról, hogy miért is én lennék a legmegfelelőbb erre az állásra. Először az iskoláimról, az eddigi munkámról meséltem neki, majd próbáltam imponálni a Forma 1-ről szerzett nagy mértékű tudásommal, ami mint ahogy észrevettem, nagyon is szimpatikus volt neki. Sosem szenvedtem beszédhiányban, így csak a hangos kopogás tudott kizökkenteni monológomból.

 - Tessék! – invitálta be vendégünket Mr. Arrivabene. Az idegen lassan nyitott ajtót, de mikor szökés buksiját bedugta az ajtón, még a lélegzetem is elállt. Sebastian Vettel.

 - Zavarhatok egy pillanatra? – kérdezte kisfiúsan, ami teljesen levett a lábamról. Még jó, hogy ültem. – Szükségem lenne egy-két aláírásra, hogy átadhassam ezeket az iratokat.

 - Persze! Gyere csak – hívta őt be a csapatfőnök. Sebastian becsukta maga mögött az ajtót, majd lassan közelített felénk a papírokkal. Én végig őt bámultam, képtelen voltam levenni a szememet róla. – Épp állásinterjút tartok a megüresedett hostess munkára. Ő itt Hope Tyler, az egyik nagy esélyes – emelte ki a „nagy” szót, ami nagyon megmelengette a szívemet. Ezek szerint sikeres akciót zárhatok magam mögött. Gyorsan felpattantam a székről és ismét kezet nyújtottam egy Ferraris emberkének, jelen esetben Sebastian Vettel-nek.

 - Nagyon örülök! – vigyorgott, mint a vadalma, miközben átnyújtotta a papírokat főnökének. – Forma 1 rajongó, vagy csak kétségbeesett munkakereső, akinek nagy lehetőség pottyant az ölébe? – kérdezte komoly arccal, de aztán elnevette magát. – Csak vicceltem – ekkor nekem is széles vigyor terült el az arcomon. Sebastian Vettel viccelődik velem. Na jó, azért megnyugtatnék mindenkit, hogy ezek a bálványimádásra hasonlító érzelmeim csak bennem fogalmazódnak meg, a külvilág számára már csak fele látható.

 - Természetesen az első. Munkám az van, de a nagy lehetőség attól még szintén talált – magyaráztam neki. – Kisiskolás korom óta rajongok ezért a sportért, apukámnak hála, azóta pedig ez a szerelmem töretlen. Ahogy a Ferrari iránt is. És le sem tagadhatom, hogy idén még jobban fogom élvezni a szezont, a pilóta váltásnak köszönhetően – utaltam ezzel az Ő és Alonso cseréjére. Ő csillogó szemmel tekintett rám, mire én olyan piros lettem, mint egy paradicsom.

 - Szimpatikus nekem ez a lány – közölte a csapatfőnökkel mosolyogva kedvenc pilótám, de végig engem figyelt, amivel teljesen zavarba hozott. Egy pillanatig elmélázva figyeltük egymás szemeit, végül a varázslatos pillanatot Mr. Arrivabene zavarta meg egy apró köhintéssel.

 - Meg is lennék – nyújtotta át a papírokat Sebastian-nak, majd felém fordult. – Hogy őszinte legyek Ms. Tyler, nem csak Sebastian-ra tett pozitív benyomást, engem is igazán meggyőzött. Van tapasztalata, tetszik a stílusa és a munkához való viszonyulása, valamint számomra az sem volt utolsó szempont, hogy ilyen sokat tud magáról a sportágról is – hadart el gyorsan egy dicsérő szöveget. – Összegzésképpen, nagyon örülnék, ha csatlakozna az istállóhoz! – Végre elérkezett az a pillanat, amire egész tegnap este óta vártam. Kimondta azt a mondatot, ami boldogabbá tett, mint valaha. Hirtelen fel sem fogtam az eseményeket, és csak álltam ott bambán, míg a két mellettem tartózkodó férfi hatalmas mosollyal várta a reakciómat. Megszólalnom is nehéz volt az örömtől.

 - Istenem – nyögtem ki nagy nehezen az első szót, miközben örömkönnyek folytak végig az arcomon. Sebastian felkuncogott, majd odajött hozzám, és szorosan átölelt.

 - Gratulálok, Hope! – súgta a fülembe, amitől megborzongtam. Soha nem éreztem még magam ennyire boldognak. Egy darabig még élveztem kedvenc pilótám ölelő karjait, majd mikor képes voltam már megszólalni, Mr. Arrivabene-hez fordultam.

 - Nagyon hálás vagyok önnek Mr. Arrivabene! Nem tudja, milyen nagy örömöt okozott ezzel nekem – hálálkodtam neki meghatottan.

 - De, azt hiszem sejtem – nevetett egy aprót. – Apropó, ha már munkatársak leszünk, szerintem a tegeződés célszerűbb lenne – ajánlotta fel.

 - Köszönöm Maurizio!

 - Na, akkor azt javasolnám, hogy menj szépen haza, kürtöld szét a családod és barátaid körében, aztán 2 nap múlva várunk Maranello-ban, ahonnan indul a gép Melbourne-be – zárta le az állásinterjút, majd összerendezte a papírjait és ő is indulni készült. Tulajdonképpen egész hamar túl estem rajta, azt hittem hosszabb és talán nehezebb is lesz. Nem mondanám, hogy nem szenvedtem meg a sikerért, de jól esik, hogy már túl vagyok rajta és, hogy biztos helyem van a Ferrari-nál. Maurizio nem várt sokat, hamar elköszönt tőlünk és ment a következő fontos elintéznivalója helyszínére, míg Sebastian váltott velem még pár szót.

 - Szívből örülök, hogy sikerült megkapnod az állást – mondta őszintén, ami nagyon jól esett. Főleg, mert Ő mondta.

 - Sosem éreztem ennyire boldognak még magam – mosolyogtam felé. – Ez egy igazi valóra vált álom. És köszönöm.

 - Ugyan mit? – nevetett.

 - Amit Maurizio-nak mondtál… - utaltam ezzel arra, amikor szimpatikusnak nevezett.

 - Nem hiszem, hogy ez bármiben is közrejátszott. Te saját magad voltál olyan megnyerő, hogy sikerült bejutnod a csapathoz – bevallom szavai teljesen elvarázsoltak, a mosolyától pedig egyenesen elolvadtam. Eddig olyan elérhetetlennek bizonyult még az is, hogy csak láthassam egyáltalán, most meg itt áll előttem és ezek a bókjai a szívemhez szólnak. Teljesen elpirultam, ezt lesütött szememmel próbáltam elrejteni. – Ne haragudj, de lassan indulnom kellene. Be kell adnom még ezeket a papírokat, aztán hamarosan megy haza a gépem Svájcba – szólalt meg egy pár pillanattal később.

 - Persze, menj csak! – helyeseltem. Nem akartam feltartani.

 - Akkor holnapután találkozunk – mondta, majd odajött és megölelt. Nem számítottam rá, hogy ismét megteszi. Azt hittem a bentivel csak gratuláció képen ajándékozott meg, de most számomra is érthetővé vált, hogy talán kedvel engem. Én is átöleltem és mélyet szippantottam pólója finom illatából. Mikor elváltunk ismét vigyorgott, aztán integetve elindult, gondolom elsőként a csomagjaiért. Én meg teljesen elkábultan figyeltem távolodó alakját és már most vártam a legközelebbi találkozást. A Forma 1-et nem Sebastian Vettel miatt kedveltem meg. Talán ötödikes lehettem, amikor először végignéztem egy futamot, akkor még Michael Schumacher volt a favorit nálam. Később aztán ez megváltozott. Már a 2006-ban megrendezett török nagydíj szabadedzésén szimpatikussá vált számomra, azóta pedig ez az érzés csak erősödött bennem. Sebastian nagyon tehetséges, ugyanakkor kedves, vicces és természetesen nagyon jóképű is. Ki ne vette volna észre azt a csodálatos mosolyát, amivel egy kis örömöt csempész az emberek mindennapjaiba? Mert az enyémet a legboldogabbá tette már csak a mosolyával és az ölelésével. Talán nevetségesen hangozhat, hogy ennyit áradozok róla, de tényleg így gondolom. Nem vagyok fanatikus rajongó, még csak nem is szerelmes. Egyszerűen csak kedvelem őt. Talán egy picivel jobban is mint kellene.

            ~     ~     ~

Daisy szemszöge:

Csütörtök reggel arra ébredtem, hogy az ablakon beszökő fény gyakorlatilag kiégeti a retinámat. Még úgy is, hogy csukva volt a szemem. Bosszúsan morogva fordultam a másik oldalamra, hogy a nap inkább a hátamat süsse. Ha már egyszer a Föld másik féltekére menekültem a nyárba, akkor legalább barnulhassak, még álmomban is. Persze erős – és igencsak sznob – lenne azt állítani, hogy kedvtelésből utaztam Ausztráliába Monacóból, csak mert itt jelenleg melegebb van. Valószínűleg most is otthon lennék Európában és, ha minden igaz, az időeltolódás értelmében még az igazak álmát aludnám, ha nem lennék Nico Rosberg barátnője. Így hát, a Forma-1-es futamok állandó V.I.P. vendégeként most Melbourne-ben vagyok, hogy jelen lehessek a Száguldó Cirkusz szezonnyitó futamán, az Ausztrál Nagydíjon. Ha most a 12 éves énem szembe állna velem, valószínűleg képen röhögném, amiért soha az életben nem fordult meg ez a fejében, és most mégis itt vagyok. Annak idején álmodni sem mertem arról, hogy egyáltalán valaha kiváltságosként, a paddockból nézhetek végig egy futamot, nem hogy az összeset. Apám sosem díjazta, hogy inkább rajongok a „száguldozó szörnyekért” – amit a normál emberek csak formaautónak neveznek –, semmint a Victoria’s Secret modelljeit bámuljam a kifutókon. Bár, ha jobban belegondolt volna a kívánságaiba, talán mégsem örült volna annyira, ha hasonlítani akartam volna bármelyik modellre is. Nem nézte volna jó szemmel, hogy a lánya gyakorlatilag éhezteti magát.

  – Felébredtél, Angyalom? – kérdezte mellőlem egy, már jól ismert lágy, mégis férfias hang, amitől egyből mosolyra húzódtak az ajkaim.

  – Még nem – motyogtam, mire a mellettem fekvő halkan elnevette magát, és felém hajolt, hogy nyomjon egy puszit az arcomra. Félretűrte a hajamat, hogy a fülembe tudjon suttogni.

  – Készítek reggelit. – Elmosolyodtam. Eszemben sem volt az egekig dicsérni bárkit is, hiszen az abszolút nem vall rám, Nico azonban mégis megérdemelte. Ha lett volna Az év barátjá-nak járó díj, azt biztosan ő érdemelte volna. Még mindig nem nyitottam ki a szemem, de éreztem, hogy mellettem megemelkedik az ágy, ahogy Nico kimászott a helyéről. Hallottam, ahogy a lábát belebújtatta a papucsába, majd csoszogva indul az ajtóhoz. Kitárta az ajtót, amin keresztül egyből hűvös levegő áramlott be, kellemesen simogatva a bőrömet. Megborzongtam, majd lassan kinyitottam a szemem.

  – Nyitva hagytad a bejárati ajtót? – kérdeztem kissé bosszúsan, az ajtóban szöszmötölő Nicotól. – Mi a fenétől van ilyen hideg? – tettem hozzá, amikor a kellemes hűvösség már inkább volt nevezhető hidegnek, amitől tiszta libabőr lettem, és nyakig betakaróztam. Éreztem, ahogy a napsugarak felmelegítik a hátamra húzott takarót, de aligha segített valamit. Nico mosolyogva megcsóválta a fejét. Olyan jól ismertem azt a mosolyt. – gondoltam magamban. Nico arcának minden egyes pontja ismerős volt, bármikor fel tudtam idézni magam a lehető legrészletesebben. Jól ismertem a szemöldöke ívét, az ajka vonalát, a kis nevetőráncokat a szeme körül, amikor mosolygott. Mindent olyan jól ismertem rajta, és mindent annyira szerettem, hogy szinte képtelen voltam szavakba önteni.

  – Úgy látom, nálad még korán van, és beütött a hiszti – szólt mosolyogva.

  – Senki sem szeret arra ébredni, hogy fázik. Ezt aligha róhatod fel nekem – cincogtam, mire visszasétált és leült az ágyra. Megfogta a kezemet, magához vont, így a fejem az ölében pihent. Nyomott egy gyors puszit az arcomra, én pedig ismét libabőrös lettem, de már nem a hidegtől. Nico meleg, puha ajkai szinte felmelegítették az egész testemet.

  – Csakhogy, te nem arra ébredtél. Hanem valami sokkal jobbra.

  – És pedig? – pillantottam fel az arcába, amit a körülmények miatt fejjel lefelé láttam.

  – Arra, hogy mellettem ébredhettél, Nico Rosberg barátnőjeként – vigyorodott el, mire elnevettem magam.

  – Ugyan, kérlek – horkantam fel. – Te is tudod, hogy csak a pénzedért vagyok veled – duruzsoltam olyan hangon, mintha csak azt taglalnám, hogy mit és miért szeretek benne annyira. Nico elnevette magát, értette a célzást, amit a kapcsolatunkat érő pletykákra tettem.

  – Ami azt illeti – szólt elkomolyodva. –, ne olvasd el a melbourne-i napilapokat.

  – Miért? – tornásztam magam ülő helyzetbe, a hátamat pedig a falnak döntöttem, kényelmesen elhelyezkedve. Nico szinte csalódottan fújta ki a levegőt.

  – A kapcsolatunk a téma. Legalábbis az egyik lényeges téma.

  – Feltételezem, megint nem arról írnak, hogy álompár vagyunk – húztam fel az egyik szemöldököm, kíváncsian pillantva a németre.

  – Hát nem.

  – És mi a másik? – érdeklődtem, mert azt mondta, ez csak az egyik érdekes téma.

  – Lewis és Nicole – vigyorodott el, én pedig csak vágtam egy fintort. – Meg persze, hogy idén vajon hogyan alakulnak majd az erősorrendek. Kinek mennyi esélye van…

  – Hát persze – bólintottam magam elé meredve. – De gondolom, a főszenzáció akkor is az, hogy Lewis és Nicole épp nem járnak. Tévedek?

  – Nem – mosolyodott el gúnyosan, majd felállt és az ajtó felé indult. – Csinálok reggelit. Öltözz fel, nemsokára mennem kell a pályára. – Azzal kisétált az ajtón, én pedig ismét elfeküdtem az ágyon. Az járt a fejemben, vajon mikor szállnak le végre a kapcsolatunkról. Nicoval már 4 éve boldog párt alkottunk, de ezt egyedül csak mi, a családunk és a barátaink látták így. A sajtó előszeretettel hangoztatta, hogy milyen furcsa párost alkotunk, és kiéhezve várta, hogy mikor derül ki a már régóta sejtetett valódi oka a kapcsolatunknak, vagyis, hogy pénzért játsszuk meg, hogy együtt vagyunk. Kedves kis teória. A Mercedes pilótája, és egy gazdag üzletember lánya nyilvánvalóan csak azért vannak együtt, hogy pénzt hozzanak a másiknak. Mi mással, mint a hírnévvel. Hiszen így Nico híresebb lenne, több támogatója lenne, sőt akár az én apám is beszállhatna az üzletbe, mint finanszírozó. Persze, azzal már senki sem foglalkozott, hogy Nicoval már nagyon régen megismertük egymást, és a kapcsolatunknak abszolút semmi köze nincs a Forma-1-hez és a pénzhez. 15 éves voltam, amikor megismertem Nicot. Akkor még csak 2009-et írtunk, és való igaz, Nico már a Forma-1-ben versenyzett, utolsó évét töltötte a Williams csapatnál. Amikor elmesélem a kapcsolatunk történetét tényleg sokan hihetik továbbra is azt, hogy a pénz az, ami összehozott minket, de nem így volt. Apa által ismertük meg egymást, amikor a szüleink összebarátkoztak. Először talán valóban érdekbarátság volt, de aztán szépen lassan minden kialakult. Egyre gyakoribbak voltak a közös ebédek, amikre egy idő után én is, és Nico is meg lettünk hívva. Míg én engedelmes lány módjára, 15-16 éves fejjel végigunatkoztam ezeket az ebédeket, addig az akkor 19 éves Nico Rosberg jött, és perceken belül ment is tovább, egy számára fontosabb találkozóra, ami a karrierjét érintette. Akkoriban csak pár szót váltottunk egymással, és bár meghaltam volna azért, hogy vele tarthassak ezekre a megbeszélésekre, vagy elkísérhessem egy versenyére, mint jó barát, inkább nem is említettem, hogy szeretem a Száguldó Cirkuszt. Tipikus kamasz voltam, önfejű, aki mindenáron a saját útját akarta járni. El akartam jutni legalább egy nagydíjra, és mivel apám nem finanszírozta ezt az ötletemet, kénytelen voltam magam kitalálni, hogy hogyan szerezhetnék pénzt. Nem akartam Nico által ingyen eljutni oda, mert attól féltem, hogy a Rosberg családnak úgy meg lenne rólam a véleménye. Aztán megesett, hogy Nico talán először végig ülte a közös vacsorát, mert sehova sem kellett rohannia, így pedig mi másról is beszélhettünk volna, mint az ő, és apja pályafutásáról. Elkerülhetetlenül is szóba jött, hogy odavagyok a sportágért, és azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor Nico úgy igazán tudomást vett a létezésemről. 16 éves voltam, ő 19, és úgy éreztem, kölcsönösen szimpatizálunk egymással. Felajánlotta, hogy elkísérhetném az egyik versenyhétvégére, én pedig gondolkodás nélkül elfogadtam. A szüleim még aznap elkezdtek cukkolni, hogy ők bizony látták, hogy Nico hogy néz rám, és próbálták belém verni, hogy milyen aranyos is ez a német pilóta. Gyakorlatilag nekem kellett őket arra emlékeztetni, hogy Nico azt a sportot űzi, amit ők a világon talán a legjobban utálnak, de abban a pillanatban ez aligha érdekelte őket.

Ott voltam életem első versenyén, Nicoval, körbevezetett és bemutatott nekem mindent, amit csak tudott, és engem érdekelt. Persze az újságok már akkor cikkezni kezdtek, hogy vajon ki is lehetek én a fiatal német pilóta oldalán, és hamar ki is derítették, hogy a Jordan vállalat fejének a lánya vagyok. Ez pedig már akkor rányomta a pecsétet a kapcsolatunkra, pedig akkor még nem voltunk együtt. Nico aztán több versenyre is meghívott, én pedig a legtöbbre el is látogattam, és így vált valóra az én személyre szabott tündérmesém. Szőke herceg helyett szőke pilóta érkezett, fehér ló helyett Mercedes formaautóban. Kell ennél több? Nos, a mai napig azt gondolom, hogy nem igazán. 2011-ben hoztuk nyilvánosságra, hogy együtt vagyunk, azonban nem sokat segített a helyzetünkön, hogy a szüleink szintén ebben az évben döntöttek úgy, hogy apa vállalata is beszáll Nico anyagi támogatói közé. Így azóta létrejöttek a csodálatos gúnynevek, mint a fizetett páros vagy a pénzedért mindent love story. Mondanom sem kell, ezek annak idején mennyire kiborítottak. Hosszú ideig még újságot sem olvastam, hogy ne lássam ezeket a pletykákat, és csak akkor vettem a kezembe egy újabb ilyen szennylapot, amikor a kapcsolatunkat érő vádak kezdtek csitulni. Nem csináltam mást, mint elkísértem Nicot a versenyekre, támogattam és szerettem őt, ő pedig ugyanezt fordítva, így „sajnálatos módon” nem tudtunk semmiféle új, érdekes témával szolgálni a sajtónak. Semminek sem örültem jobban, mint amikor a fizetett páros gúnynév átalakult unalmas párossá. Gyakorlatilag bóknak vettem, és ennek hangot is adtam azon kevés alkalmak egyikén, amikor a paparazzik engem vettek célba az utcán, hogy kérdezősködjenek. Az újságokban, ha kapcsolatunkról írnak, mindig elkerülhetetlen, hogy tegyenek ránk valami megjegyzést, de megtanultam nem foglalkozni ezzel. Látom a rajongóktól a visszajelzéseket Nico közösségi oldalán, amikor kettőnkről van szó, és mindig megmelengeti a szívemet, amikor valami kedves üzenetet kapunk. Ugyan kit érdekel a sajtó, amikor mi tudjuk a kapcsolatunk erősebb annál, minthogy pár újság tönkretegye azt?

Lassan kikászálódtam az ágyból, majd a hatalmas tükör elé léptem. Ujjaimmal kifésültem zilált szőkésbarna, hosszú hajam, majd gyorsan átöltöztem és Nico után mentem a kis konyhába. A lakosztályunk nem volt túl nagy, viszont inkább luxuskivitelű. Nem tagadom, imádtam mindent, amit a Forma-1 világa nyújtott nekem. Luxust, csillogást, pompát –, de mégis, ami a legfontosabb volt számomra: Nico Rosberget. Papucsba bújtattam a lábam, majd kinyitottam az ajtót, és átcsoszogtam az étkezőbe. Nico a pult felé görnyedt és egy melbourne-i sportújságot olvasott, az őt érintő témánál fellapozva.

Melléléptem, majd nyomtam egy puszit az arcára, azonban összeráncolt szemöldökkel néztem körbe.

  – Azt mondtad csinálsz reggelit.

  – Mhmm – mormogta, teljesen belemerülve az újságba. Vártam pár pillanatot, de mivel úgy tűnt, azt gondolta, hogy ebből minden értettem, finoman meglöktem a vállát.

  – Nico?

  – Mindjárt kész a kávé.

  – Az nem reggeli – fintorodtam el, bár ahogy a kávéfőző mellé léptem és beleszippantottam az ital édes illatába, egészen más vélemény fogalmazódott meg bennem.

  – Arra gondoltam, majd a pályán harapunk valamit. A motorhomeban úgyis nagyobb a választék, mint… kenyér vagy zsemle. – Felnyitotta a kenyértartó tetejét, majd miután párat összetapogatott fintorral az arcán, vissza is csukta. Rosszallóan megcsóváltam a fejem, majd elosztottam két csészébe a kávét.

  – Nem is vágyok másra, mint idegenek főztjére. Megint – mormogtam az orrom alatt, miközben tejszínt öntöttem a fekete italomba. Úgy oszlott el benne, akár a felhők az égen, és a színe már inkább hasonlított a sárra, mint akármi másra. Megkevertem a kanalammal, és amint a tejszín teljesen szétoszlott benne, olyan krémesnek és olyan finomnak tűnt, hogy összefutott a nyál a számban.

  – Úgy csinálsz, mintha nem lennél oda a palacsintáért, amit ott kapsz. Degeszre etted magad belőle. – Nico leült velem szemben, és elkészítette magának a saját kávéját, bár kevesebb lelkesedéssel és csodálattal, mint amit én éreztem a sajátom iránt.

Sértődötten mordultam fel.

  – Azt mondod, kövér vagyok?

  – Nem mondtam.

  – Nem vagyok kövér – jelentettem ki, mire elnevette magát.

  – Tökéletes vagy – mondta, mire elégedett mosolyra húztam az ajkaim.

  – Rendben van, úgy is vágyok már egy kis ehető palacsintára. – Felhajtottam az utolsó korty kávét is. – A tied pocsék – tettem hozzá vigyorogva, majd felálltam, hogy a mosogatóba tegyem a csészémet.

  – Egyszer sütöttem csak palacsintát. Egyszer. Azóta is felhánytorgatod – játszotta a sértődöttet. – Pedig nem is volt olyan rossz.

Felnevettem.

  – Nem tettél bele tojást! – emlékeztettem a leglényegesebb összetevőre. Nico felpattant, majd mellém ugrott és olyan gyorsan kapta el a derekam, hogy menekülni se tudtam volna. Nevetve sikítottam fel.

  – Így fogok én is sikítani, ha ma találkozok Hamiltonnal. – Egyetlen névbe sikerült annyi gúnyt sűrítenie, hogy még az én hátamon is végigfutott a hideg. Sosem beszélgettünk Nicoval arról, hogy mit gondol Lewis Hamiltonról, még akkor sem, amikor kiderült, hogy az idei évtől ő lesz az új csapattársa. Kapcsolatukról egyedül az újságokból tudtam, még régebbről, akkor viszont úgy tűnt, egészen baráti kapcsolatot ápolnak.

  – Azt hittem jóban vagytok.

  – Mindenki azt hiszi – mondta, majd belepuszilt a hajamba és elengedett. Elpakolta a kávét és a csészéjét, majd az ajtóhoz lépett és lehajolt, hogy felvegye a cipőjét. Követtem, és én is elővettem a szekrényből a kedvenc magassarkúmat, majd belebújtattam a lábam. A fésű és a sminkem után nyúltam, amit tegnap este hagytam a tükör előtt, és azonnal igazgatni kezdtem a külsőmön.

  – Nem kedveled? – kérdeztem.

  – Igazság szerint különösebben sehogy sem érzek iránta. – Rántott egyet a cipőfűzőjén, majd gyakorlott mozdulatokkal masnit kötött rá. – Semleges. Csak előre félek, hogy ő lesz az első számú pilóta. Hiszen ő Lewis Hamilton. – Volt valami abban, amit Nico mondott. Hamilton nagy név volt a Forma-1-ben, és kétség kívül remek pilóta. Taktikája kevésbé volt szóra érdemes, azonban sebessége és – bizonyos helyzetekben szükséges – agresszivitása a pályán az egyik legtehetségesebb pilótává tette.

  – Felesleges aggódnod miatta – nyugtattam meg Nicot, bár láttam rajta, hogy nem győztem meg. Elvégeztem magamon az utolsó simításokat, majd mosolyogva léptem a némethez. – Megfelelek?

  – Olyannyira, hogy féltékeny leszek mindenkire, aki csak rád néz – közölte büszkén, majd lehelt egy csókot az ajkaimra.

Lent a pályán egyből a motorhome felé vettük az irányt, és a gyomrom mintha jóleső korgással jelezte volna, hogy tetszenek neki a helységet betöltő illatok. Ezzel nem tudtam volna vitatkozni, egyből elengedtem Nico karját, hogy szemügyre vegyem a kínálatot. Az ételek láttán összefutott a nyál a számban, és egészen addig csodálattal figyeltem a választékot, amíg valaki hátulról belém nem jött. Kissé ingerülten pördültem meg a tengelyem körül, de abban a pillanatban egy éjfekete szempárral találtam szembe magam, amivel azelőtt még soha. Haragomat olyan hirtelen felejtettem el, mint ahogy az ember pislant egyet, helyét pedig kíváncsiság vette át.

  – Nem tudsz figyelni? – mordult rám Lewis Hamilton. Elkerekedett szemekkel néztem rá.

  – Bocsánatot kérni majd én fogok, nem? – kérdeztem, és hallottam, hogy a saját hangom megemelkedik egy oktávot. Hamilton jelenléte már most bosszantott, pedig azelőtt nemigen találkoztam vele.

Éppen ki akart kerülni, ám dühös, egyértelműen költői kérdésem hallatán megtorpant, és rám emelte szikrázó tekintetét. Alig leplezetlenül tetőtől talpig alaposan végigmért, majd vágott egy elismerő grimaszt. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy felképeljem.

  – Még örülnék is neki – adott választ a kérdésemre egy kaján vigyor kíséretében. – Egyébként meg ki a fene vagy te? – kérdezte olyan hangsúllyal, hogy a szemöldököm felszaladt szinte a plafonig. A háta mögül valaki rákiabált, nyilván nem volt ideje arra, hogy Hamilton itt tököljön egy ismeretlen akárkivel.

Gúnyosan elvigyorodtam, majd Hamilton szemébe néztem.

  – Ezt én is kérdezhetném tőled. Egyelőre annyit tudok, hogy szörnyen bosszantó vagy.

  – Most próbálod tettetni, hogy nem ismersz? – röhögte el magát hitetlenül.

 – Nem is sejted mennyire nem akarlak megismerni – szűrtem a fogaim közt. – Most, ha megbocsájtasz – emeltem fel a fejem. –, sajnálatos módon elment tőled az étvágyam. Megyek, megkeresem. Lehetőleg jó távol tőled.